Ch

A heti Alo Presidente című TV-műsorában, Hugo Chávez venezuelai elnök kijelentette, hogy hozzávetőlegesen 136 bezárt gyárat vizsgálnak felül, kisajátításuk céljából. „Ez ugyanaz a probléma, mint amely az üres földekkel állt fenn. Ugyanúgy, ahogy a földeket, a gyárakat sem hagyhatjuk üresen”.

A tegnapi (július 17.) adást Cumanából sugározták, ahol Chávez előzőleg segített újra megnyitni a Kakaó és Agrár-ipari Együttműködési Szervezetet, egy kakaó-feldolgozó üzemet, amelyet kilenc éve zártak be, és most az együttműködési szövetségbe tömörült munkások megvették, egy alacsony kamatozású állami hitel segítségével. Elmagyarázta, hogy az együttműködésnek ez a formája „közösségi vagyont termel szövetkezett munkával, túllépve a kapitalista modellen, amely individualizmust hirdet”.

„Körülbelül 700 bezárt gyárat azonosítottunk. Ez így nem maradhat,” mondta Chávez, majd felolvasta azoknak a vállalatoknak a nevét, melyeknek kisajátítása már elkezdődött. Továbbá van még 136, melyet még kivizsgálnak, valamint sok vállalat van amelyek részlegesen lebénultak. A kivizsgálandó vállalatok száma összesen 1149.

Megemlített egy halfeldolgozó-üzemet Guanta kikötőjében, amely már meg is kezdte a termelést. „Ha a tulajdonosok nem akarják újra megnyitni, ki kell sajátítanunk, és magunknak megnyitnunk”. Hugo Chávez elnök felolvasta a listát, és megemlített számos vállalatot, amelyek be vannak zárva, de meg van minden gép, munkaeszköz ahhoz hogy újra termeléshez lássanak, köztük egy textil-üzem, egy fa-feldolgozó, egy bútorgyár, egy szálloda, egy tejüzem, egy cipőgyár, és egy acélgyár, többek között.

Chávez kijelentette továbbá, hogy „akinek van egy vállalkozása, azt működésben kell hogy tartsa, vagy adja el. Ha bezárja, vagy nem adja el, mi kisajátítjuk”. Ezt nem érthette a kis vállalkozásokra, mivel a listán szereplő vállalatok mind 100 és 500 fő közötti munkást foglalkoztatnak.

Hozzátette, hogy azok a munkáltatók, akik működésben akarják hagyni a vállalatukat, az állam kész alacsony kamatozású hitellel kisegíteni őket, de csak avval a feltétellel, hogy „a munkáltatók a munkásokat is bevonják a vezetésbe, az igazgatásba, és a vállalat profitjának elosztásába.”

Maria Cristina Iglesias, a munkaügyi miniszter, ugyancsak bejelentette a műsorban, hogy „a szakszervezetek és a munkások, valamint az elbocsátott munkások segítsenek újraéleszteni ezeket a vállalatokat. Csakis a munkások erejével győzhetjük le a belső ellenséget, a kiszolgáltatottságot, amely távol tart minket céljaink elérésében, a nyomor megszüntetésében.”

Szocializmus

„Ez a forradalom. Ez a szocializmus,” mondta Chávez, majd hozzátette, „a forradalmi demokrácia az átmenet, a híd, az út a 21. század szocializmusához, az, amelyik Bolivári, venezuelai, és latin-amerikai”. Felszólította a lakosságot arra, hogy „felejtse el a szellemeket amelyeket a szocializmus ideájához társított”. Csütörtökön az elnök feltárta annak a közvélemény-kutatásnak az eredményét, amelyet egy magánvállalat végzett el, május végén, június elején, és amelyből kiderül, hogy a venezuelaiak 47,9%-a támogatja a „szocialista kormányt”, amíg csupán 25,7% támogatja a kapitalizmust.

Chávez elmagyarázta, hogy még mindig az emberek közel 25%-a nem tudott válaszolni a kérdésre, emiatt az ideológiai offenzívát meg kell erősíteni. Amióta Hugo Chávez kijelentette, hogy a venezuelai forradalomnak a szocializmus felé kell folynia, ez a legnagyobb vitatéma a forradalmi Bolivár mozgalomban, és általában a társadalomban. Még a FEDECAMARAS nevű üzleti társulat elnöke is rákényszerült arra, hogy néhány hónapja kijelentse, hogy nem a kapitalizmus és szocializmus között kellene választani, hanem „mindkettő legjobb vonásait kellene egyesíteni”.

Nemrég, a visszavonult Muller Rojas tábornok július 5-én, a függetlenség napján kijelentette a nemzetgyűléshez intézett beszédében, hogy létre kell hozni egy új Hazafi Társaságot (az a szervezet amely kirobbantotta a harcot a függetlenségért közel 200 éve), de ezúttal „Hazafi Társaság a Szocializmusért” elnevezéssel. Chávez, egy hadvezetőkhöz intézett beszédében ő maga is bíztatta őket arra, hogy a szocializmus megvitatását „be kell vinni a barakkokba”, és el kell kergetni a régi hiedelmeket amelyekkel elárasztották a katonák fejét a szocializmussal kapcsolatban még a múltban.

A munkások mozgalmában ezeket az ötleteket lelkesen fogadták. A fő téma most az, hogy valójában mit is értenek szocializmus alatt, hogyan alkalmazzák a „társult vezetést”, valamint hogy mi a szerepe a munkásoknak a forradalmi folyamatban és a gazdaságban. Tisztán látható, hogy még sok eltérő elképzelés van a szocializmusról. A Bolivári mozgalom mérsékeltebb tagjainak egyszerűen szociális demokráciát jelent, vagy ahogy mondani szokták „Zapatero szocalizmusa”, a spanyol elnökre célozva.

De a munkásoknak és a szegényeknek egyet jelent a kapitalizmussal való szakítással. Chávez maga is elmagyarázta, hogy „a kapitalizmus határain belül, a nyomorúságot, szegénységet és egyenlőtlenséget, mellyel a venezuelaiak szembenéznek, nem lehet megoldani.”

Az óriási állami tulajdonban lévő alumíniumgyárban, az ALCASA-ban alakult ki a legjobban az amit „társult vezetésnek” neveznek, tisztán látszik, hogy ez a társult vezetés nem más mint a munkások irányítása és vezetése. Ezt jól mintázza az egyik ALCASA által készített plakát, amelyen a „Munkásvezetés” áll fő szlogenként (lásd itt: http://www.alcasa.com.ve/images/Pruebas/CG/Afichep01.htm).

Ezt ki is hangsúlyozta Edgar Caldera, az ALCASA munkásszövetségének egyik vezetője, május 29-i cikkében. „Ha van valami amit a munkásoknak meg kell érteniük, az az, hogy ez a „társult vezetés” nem arra fog szolgálni, hogy fegyver legyen a munkások ellen, a kapitalista kizsákmányoló gyártási mód elmélyítésére. Nem ismételhetjük meg Európa szomorú tapasztalatát, ahogy a társult vezetés arra lett használva, hogy elvegye a munkások jogait és a kiharcolt eredményeket”. (ALCASA, társult vezetés, munkások által való irányítás, és termelés, http://venezuela.elmilitante.org/index.asp?id=muestra&id_art=1999)

Az ALCASA-ban maguk a munkások választják meg a vezetőket. Ezek a vezetők ugyanannyi bért kapnak mint kinevezésük előtt, és fenntartják előttük a visszahívás jogát. Ugyanebben a cikkben, Edgar Clader példát ad arra ahogy a munkások vezetése egyúttal azt is jeletni hogy a termelést hatékonyabbá alakítják, és eltűntetik a bürokráciát, a rossz kezelést, és a korrupciót. Elmondja, ahogyan a gyár hármas redukciós vonalának karbantartását a vezetés régebben egy külső cégre bízta. De pont ez volt a korrupció forrása, és gyakorlatilag azt jelentette, hogy hét éven keresztül a redukciós cellák 10 százaléka nem volt használva. Egy munkások által szervezett tömeggyűlésen úgy döntöttek a munkások, hogy kirúgják a külsős szerződött céget, és ők maguk bérelik fel a javításokhoz szükséges munkásokat, így házon belül megoldják a problémát. Ennek eredményeképpen rekordidő alatt végeztek a javításokkal, és a termelővonal most már teljes kapacitással üzemel.

Ez a tapasztalat óriási mértékben előremozdította a résztvevő munkások politikai szintjét. Június 16 és 18 között országos gyűlést rendeztek azért hogy megvitassák a munkásvezetés tapasztalatait, és a következtetések nagyon élesen előremutattak. Kialakult a véleménye a munkásoknak arról, hogy amit Venezuelában „társult vezetésnek” (cogestión) neveznek, valójában egy lépés a szocialista társadalom építése felé. Az egyik elfogadott rendelet ezt nagyon jól szemlélteti:

„Hozzátesszük a forradalmi társult vezetés célkitűzéseihez azt, hogy a vállalatoknak az állam tulajdonában kell lenniük, a részvényeknek a munkások közötti elosztása nélkül, és a termelt profitot az államnak kell elosztania a társadalom igényeinek megfelelően, a szocialista tervgazdálkodást megvalósító tanácsok segítségével. Ezeket a tanácsokat olyan értelemben kell érteni, mint szervezetek amelyek az állampolgárok gyűléseinek döntéseit hajtják végre.”

Ellentmondások

Ez a merőben új politikai vita, és eljárás a munkások és szegények által, nem jár ellentmondások nélkül. Például a régi papírgyárnál, a Venepalnál, ma INVEPAL, az első vállalat amelyet államosított a Bolivár kormány, a szakszervezet vezetői megkezdték a szervezet feloszlatását, abban a reményben hogy meg tudják vásárolni az állam részvényeit a vállalatban, így ők lehetnek az egyedüli tulajdonosai a vállalatnak, és így bárminemű profitot megtarthatnak maguknak. További szakszervezeti vezetők óva intették őket ettől az intézkedéstől, hangsúlyozva hogy evvel a kapitalizmust szolgálnák és a munkások ellen állítaná a szakszervezetet.

Az INVEVAL-ban, a korábbi Nemzeti Szelepgyártó Vállalatban (CNV), amelyet kisajátított az kormány május elsején, a nehézségek nem a munkásoktól származnak, hanem az állami hivatalnokoktól. A kisajátítási okmány aláírásakor Chávez kinyilvánította, hogy a munkásoknak többségben kell elhelyezkedniük a vezetők társaságában, és hogy a legfőbb intézkedési szervnek az Általános Munkásegyletnek kell lennie. De amikor a népgazdasági minisztérium küldöttei felolvasták az vállalat alapszabályait a munkásoknak, június 27-én, nem említettek munkásvezetést. A munkások nagygyűlése elutasította az alapszabályokat, és kinyilvánította követelését a munkásvezetésre. Most épp olyan, más vállalatokban dolgozó munkásokkal szövetkeznek ez ügyben, akik tapasztaltak már a munkásvezetésben, hogy az INVEVAL-on túlra is kiterjesszék a követelésüket.

Végül, a CADAFE állami elektromossági erőműben, már a „társult vezetés” bevezetése óta (2002 decembere, amikor a munkások munkásvezetést alkalmaztak azért hogy kivédjék az esetleges szabotázs-akciókat az igazgatók elküldésekor) mindenféle összeütközések voltak a vezetéssel. Először a munkások hatalmát vissza akarták szorítani másodlagos kérdések jóváhagyásának jogára (ilyen döntések tárgya például a valenciai üzem épületén elhelyezendő karácsonyi díszek kérdése volt!). A munkásoknak és a szakszervezetüknek a munkásvezetés minden centiméteréért küzdenie kellett, amit megszereztek a vállalatban. És most a vezetőség újabb vitát hozott fel: „Nem lehet munkásvezetés stratégiai vállalatokban”.

Ez a kijelentés nem is állhatna messzebb a valóságtól. Pontosan az olajvállalatok vezetőinek kizárásakor történt az, hogy a vállalat munkásai állították helyre a PDVSA termelését, és a guyanai alumínium- és acélgyárak munkásai szó szerint utat törtek a az olaj-ellátó berendezésekig, hogy visszaállítsák gyáruk ellátását, hogy folytathassák a termelést. Valamint ebben az időben történt az is, hogy a caracasi metró munkásai nyitva tartották a metrót, a bezárás veszélyének ellenére, és a CADAFE elektromossági munkásai ellátták árammal a metrót, hogy megelőzzék az ipar megszabotálását.

A venezuelai munkásmozgalom nagy átalakuláson megy keresztül, és egyre jobban ráeszmél saját erejére. Ebben rejlik a Bolivári forradalom jövője.

Egy dolog van, amellyel a munkások rendkívül jól tisztában vannak, ahogy Chávez mondta az Alo Presidente című műsorában, a forradalom az a folyamat, amely során új ötletek és példaképek születnek, amíg régiek elhalnak, és „a Bolivári forradalomban a kapitalizmus lesz az, amely elpusztul”!