Norvég választások: a munkásmozgalom diadala

A jobboldalt kiütöttük - most egy szocialista pártprogramra van szükség!

Szeptember 12-én Norvégiában választásokat tartottak. Amint lezárultak az urnák, a norvég baloldal örömmel konstatálta hogy a Bondevik kormány – és vele együtt a drákói szigorral leépített jóléti állam – megalázó veszteséget szenvedett. A jobboldal a Storting-ban (a norvég palamentben) jelentősen legyengült, míg a szociáldemokrácia megerősödött.

Az utóbbi években a munkásmozgalomban bekövetkezett jobbratolódás - nem csak Európában, hanem globálisan – miatt, a győzelem ellenére, nem várhatunk mást, mint a szokásos szociális egyszerűséget. És ez, a későbbiekben előkészítheti a szélső jobboldal felemelkedését, valamikor a jövőben. Erre utaló jelek megjelentek ezekben az eredményekben.

Szociáldemokrácia és baloldali reformizmus

Amíg a Szociáldemokrata Párt (AP) – a norvég munkásmozgalom hagyományos pártja – vitathatatlan győzelmet aratott, kifejezve evvel a norvég munkások vágyát a politikai változásra, és a jóléti állam megvédésére, addig a Baloldali Szocialista Párt (SV) nyolc képviselőhelyet veszített.

Hogyan magyarázható ez? Először is az SV csődjével, abban hogy egy hathatós szocialista alternatívát hirdessen, tiszta pártprogrammal, az AP üzletpárti irányvonalával szemben.

Mint mindig, amikor a munkásosztály két reformista párttal néz szembe, melyeknek gyakorlatilag ugyanaz a programja, a hagyományok alapján választanak, főleg ha ez a „történelmi” párt a kettő közül a nagyobbik. Természetesen, ez nem csak az esélyeken múlik. Az AP-nek, a vezetősége ellenére, hasznosak a munkásmozgalmon belüli mély gyökerei. Az SV programhiánya megmagyarázza azt hogy miért vesztett szavazatokat, a tőle balra levők javára, mint a Vörös Választói Szövetség (RV), mely egy szélsőbaloldali szervezet, mely különálló parlamentális erőt jelképez.

Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az SV néhány alkalommal támogatta a burzsoá koalíciós kormányt. Támogatta az SND nevű állami társaság privatizálását, és a magánoktatás állami támogatását, melyeket a jobboldal bocsátott napirendre! Ez ütött most vissza.

A burzsoázia utolsó bástyája

Számítva a kormány bukására, négy borzalmas év után, mely tele volt privatizációval és a jóléti állam leépítésével, a burzsoázia kész volt a legutolsó védőbástyájához fordulni: a szélsőjobbhoz. Ennek felemelkedése – többek között – annak az eredménye, hogy a munkásmozgalom vezetősége nem tud alternatívát biztosítani a jobboldalhoz képest – egy szocialista alternatívát – a szakszervezetekre alapozva.

Több mint 22%-os támogatottsággal Carl I. Hagen, a Fremskrittspartiet (Haladás Pártja) vezetője hangot adott büszkeségének mikor kijelentette hogy ők képviselik a legnagyobb „nem-szocialista” pártot a Storting-ban.

Igen, a burzsoá pártok, melyek a visszaszorított jobboldali koalíció köré tömörültek, most rendkívül legyengültek. Az uralkodó osztály mostantól együttműködőbb lesz a szélsőjobbal hogy az teljesítse számára a munkásellenes intézkedéseit.

A Fremskrittspartiet tehát hasznot húz abból a félrevezetésből, melyet a burzsoázia használ a hagyományos pártjaiban, arra irányítva hogy a munkásmozgalmat legyőzze. Ugyanakkor, nem csak erre. A szociáldemokrácia és az SV hibáiból is hasznot fog húzni, ha azok cserben hagyják a munkásokat. Ez azt jelenti hogy a munkásmozgalom elveszti ezekben a pártokban a bizalmát, melyek őt kellene hogy szolgálják, és ez egy lehetőséget ad a burzsoázia számára a populista kártyájának kijátszására.

Természetesen a Fremskrittspartiet sosem késlekedett hogy erősítse a burzsoázia hatalmát, és most ennek jutalmát elvezheti. Ez így „legitimizálja” a pártot, és közvetlenül fejezi ki a főnökök akaratát.

Szükséges egy szocialista program!

Az AP és az SV máris tárgyalnak egy koalíció lehetőségéről a Senterpartiet-tel (közép-jobb). Ez a tény alátámasztja amit írtunk előzőleg: még mindig az egyszerűség politikáját fogják folytatni így. Annak ellenére hogy azt igérték, visszavonják a norvég csapatokat Irakból, nem reménykedhetünk egy olyan intézkedésben mely igazán a munkások igényeit és követeléseit elégítené ki.

Továbbá, mindennek tetejébe még nincs garantálva egy stabil kormány, mivel a három párt még messze van az egyetértéstől több kérdésben is, mint a természetes erőforrások felhasználási módjai, vagy hogy biztosítsanak-e ingyenes étkezést az állami iskolákban. A tény az, hogy csakis egy olyan kormány képes kiszorítani a jobboldalt, valamint elvágni a burzsoázia és a szélsőjobb közötti kapcsolatokat, amely fel van fegyverkezve egy igazán szocialista pártprogrammal.

A marxisták most egy szocialista AP-SV kormányért szólítanak fel, a szakszervezetekre építve, miközben a közép-jobbal való bárminemű együttműködést megszüntet. Szükség van továbbá egy saját irányzat kifejlesztésére az SV-n belül, és annak ifjúsági szárnyában, az SU-ban, ugyanígy az AP-ben és annak ifjúsági szervezetében, az AUF-ban, és legfőképpen a szakszervezetekben, mivel olyan szervezetek ezek melyek a legtöbb lehetőséget tartják magukban a munkásosztály számára, valamint ezeknek van egyedül elég befolyásuk a munkáspártokra, hogy marxista programmal és módszerrel vértezzék fel őket.