A forradalmi művészetért! André Breton halálának évfordulójára

Ma (szeptember 29-én) emlékezünk meg André Breton haláláról, aki az egyik legkiemelkedőbb szürrealista alkotó volt, aki megpróbálta a művészetet a forradalmi politikával párosítani, valamint egy időben Leon Trockijjal is együttműködött.

Ma, amikor a kapitalista rendszer teljes holtponton áll, vénkori degenerációja az élet minden területére kihat. A termelőerők stagnálnak, a munkanélküliség és az alulmunkáltatottság milliókat érintenek, az egyenlőtlenség pedig eddig sosem látott mértékben növekszik. A háború és a terrorizmus ma már nem kivételes esemény, hanem megszokott. A barbárság jelei felütik a fejüket még a legvirágzóbb és „legcivilizáltabb” országokban is, ahogyan ezt nemrég New Orleans-ban láthattuk.

A kapitalizmus folytatódása avval fenyeget hogy aláaknázza a civilizáció és a kultúra alapjait. Egy ilyen világban hogy maradhat a művészet és az irodalom befolyásolatlan? A művészet forradalommal való összekapcsolása – melynek úttörői Breton és Trockij voltak – tehát ugyanúgy napirenden van, mint korábban.

A szürrealizmus egy ellentmondásos (logikátlan) képet mutat a valóságról. Célja kifejezni korunk burzsoá civilizációjának keskeny álarca alatt nyugvó erőszakosságát és kegyetlenségét. A burzsoá társadalom „jó ízlése” csupán a látszat mely alatt valójában a legszörnyűbb szenvedés, kizsákmányolás, és elnyomás rejtőzik. A szürrealizmus széttépi az udvarias képmutatás maszkját, és megmutatja a visszataszító igazságot mely mögötte van.

Furcsamód, az, akinek a nevét legtöbbször társítják evvel a forradalmi irányzattal, Salvador Dalí, a status quo elkötelezett védelmezője volt, politikailag jobboldali, Hitler és Franco csodálója, monarchista, és a jómódú uralkodó osztály lakája. Luis Buñuel viszont pont az ellentettje, igazi forradalmár volt. Kitaszították amiért egy ateista filmet készített, melytől Dalí tipikusan elhatárolódott, akit ezért Buñuel az öklével jutalmazott.

Dalíval ellentétben, Buñuel rendszer-, vallás-, és egyházellenes volt. Politikailag az anarchizmushoz állt legközelebb, mely talán legközelebb áll a szürrealizmus világnézetéhez. De Bretonnak hála a marxizmushoz is közel került ez az irányzat. 1937-ben Trockijjal megírta közös kiáltványukat, melyet „Kiáltvány a függelten forradalmi művészetért”-nek neveztek. A mai napig érvényesek követelései.

Ebben a stílusban megtalálhatók más elemek is, mint az a nézet hogy minden átmeneti, instabil, és állandóan változik. Ezért jelenik meg szürrealista alkotásokban oly sokszor a halál és a metamorfózis. Ebben az alapvető dialektikus gondolkodást vesszük észre: az állandó változás elméletét, melyben a dolgok az ellentétükké változnak, és az ellentmondások szerves részét képezik mindennek, valamint a dolgok sosem azok amiknek látszanak.

Nem véletlen hogy a szürrealizmus a katolikus Spanyolország, Franciaország, és Olaszország talaján volt a legtermékenyebb. Köztudott hogy a fanatikus katolicizmus az ellentétét az egyházellenes mozgalmak képében termeli meg. Ezekben az országokban a forradalmi fellendülés idejében mindig volt egyházellenes lázadás is. Ez sosem történhetne meg Észak-Európa protestáns országaiban, ahol a burzsoá forradalom lerendezte a katolikus egyházzal való problémáit századokkal ezelőtt. Itt a burzsoázia hideg logikája felcserélte az egyház maradi nézeteit. De Európa déli országaiban megmaradt egy olyan akadálynak melyet el kell söpörni.

A szürrealizmus, ahogy a neve is sugallja, megpróbál a felszín alá merülni, a külső alá hatolni, hogy a jelenség lényegét megragadja. Ellentétben a hideg, képzelet nélküli észak-európai elmével, melyet az empirikus gondolatrendszer hosszú történelme formált, és amely elégedett azzal „ami van”, és azzal „ahogy vannak a dolgok”. Ugyanakkor „ahogy vannak a dolgok” sokszor nagyon is másak mint aminek tűnnek.

Igen, a szürrealizmus világa egy furcsa világ, amelyben a „normális” dolgok és a kapcsolatok a fejük tetejére vannak fordítva. De valójában a kapitalizmus az amely minden természetes kapcsolatot megfordít. Természetéből adódóan hordozza magában az irracionálitást és ellentmondásosságot. Ezeket az ellentmondásokat nagyszerűen lehet kifejezni a szürrealizmus művészetével. De csakis a szocialista forradalommal lehet őket megoldani.

Mi a művész szerepe a mai társadalomban? Vagy talán jobb lenne azt kijelenteni hogy mi nem az. Egy igazi művész szerepe nem az hogy az utóvédben legyen amikor nagy harcok folynak az emberiség jövőjéért, és szellemiségéért. Az a művészet amely elhatárolja magát a társadalomtól és nem érdekli annak sorsa, sosem érheti el a nagyszerűséget. Az ilyen művészet a történelem krónikájában csak megjegyzést érdemel. Soha nem lesz nélkülözhetetlen fejezete.

A nagyszerű művészetnek nagyszerű ügyekkel kell foglalkoznia. Egy igazi művész nem lehet érdektelen a többi férfi és nő sorsa iránt. Egy művész természetéből fakadóan forradalmár. Konformisták és tányérnyalók, akik meg vannak elégedve azzal hogy követik a nyájat, sosem lesznek képesek termetes művészeti vagy irodalmi alkotásokat létrehozni.

A művészetnek az a kötelessége hogy kiálljon bátran és szenvedélyesen az elnyomás, kizsákmányolás, hazugságok, és képmutatás ellen, akármilyen formában jelenjenek is meg. Egy jobb élet és egy jobb világ lehetősége felé kell néznie. Nem számít hogyha az üzenet nem egyértelmű, ha nem teljes vagy tökéletes, vagy csak egy dologgal foglalkozik. A művészet nem politika vagy tudomány. Saját egyénisége van és saját hangján beszél hozzánk. Amíg szenvedélyes álláspontot választ magának olyan ügyekben amik az emberiséget érintik, mindig őszintének kell maradnia önmagához.

Lehetséges olyan művészetet alkotni mely partizán és forradalmi, anélkül hogy egyszerű propagandává alacsonyodjék. A művészetnek minden hátrahúzó tényezőtől mentesnek kell lennie. Nem szabad elismernie egy felettest sem, legyen az egy templom, egy mecset, az állam, vagy a nagyvállalat. A művésznek teljesen szabadnak kell lennie abban hogy kövesse érzelmeit és gondolatait. Ilyen mértékű szabadság nem valósítható meg kapitalista rendszerben, ahol a bankok és a monopóliumok döntenek mindenről, a pólók gyártásától kezdve a zene, festmények, és irodalmi alkotások készítéséig, a profitok szem előtt tartásával.

A művészet csak egy olyan társadalomban lehet szabad, ahol minden nő és férfi szabad, és minden pénzügyi kapcsolat igazi emberi kapcsolatokkal van helyettesítve, vagyis a szocializmussal. Csakis egy olyan társadalomban lehet az ember ura sorsának és életének, amelyben a termelést demokratikusan irányítják, harmóniában. Csakis egy ilyen társadalomban lesz képes a művészet kiszabadulni a rabszolgaságból és elérni az emberi művészet szintjét.

Az osztálytársadalomban a művészetnek osztályjellege van. Hajlamos elidegenedni a társadalomtól, és valamilyen furcsaságnak, idegennek tartja azt az emberek többsége. Csak úgy rombolhatjuk le a kínai falat mely elválasztja egymástól a társadalmat és a művészetet, ha az elidegenedés fizikai alapját.

Trockij egyszer így írta: „Hány Arisztotelész hajt disznókat? Hány disznópásztor ül trónon?” Avval hogy megszűnteti az elmei és a fizikai munka közötti különbséget, a szocializmus most és mindenkorra megnyitja azokat az ajtókat melyek egyszer hozzáférést elzárták az emberektől a művészethez, tudományhoz, kulúrához, és kormányzathoz. Új reneszánszt fog ez jelenteni, mely árnyékot fog vetni az ókori Athén és a XV-XVI. századi Firenze eredményeire.

A művészet fejlődése a legfelsőbb fokáig összeegyeztethetetlen mindenféle egyoldalúsággal, beleértve a nemzeti egyoldalúságot. A szürrealizmus egy nemzetközi irányzat volt, közös dilemmákat és érzéseket tükrözött vissza, világszerte. Ez ízelítőt adott arról az igazi világi kultúráról, mely majd a szocializmus alatt fog létrejönni.

Európa nagy kultúrális hagyatéka rég zsákutcába ért, visszatükrözve ezzel az európai kapitalizmus hanyatlását, melynek szembe kellett néznie fiatalabb, dinamikusabb riválisokkal. Az Óvilágnak már nincsen semmi érdekes mondanivalója. A világtörténelem központja, ahogy Trockij megjósolta, áttolódott a Mediterránról az atlanti térségre, onnan pedig a csendes-óceánira, ahol el fog dőlni az egész emberiség sorsa.

A vén határok melyek embert embertől választanak el már rég túlhaladták történelmi szükségességüket. Éppen annyira hátráltatják az emberi haladást mint a feudalizmus alatt a helyi határok. Arra rendeltettek, hogy elsöpörjék őket, és el is fogjuk őket söpörni. Ez legfőképp Latin-Amerika számára fontos, annak a kontinensnek, melynek minden adottsága megvan arra hogy egy paradicsomot hozzunk létre rajta, de ennek ellenére szétdarabolták és szegénységbe s nyomorba taszította kétszáz éve a kapitalizmus.

Egy szocialista világban Latin-Amerika embereinek zsenialitása nagyban hozzájárul majd egy közös világi kultúrához, amint az emberiség felülkerekedik az ellentétein, és eggyé válik újra. A maják, aztékok, inkák, és a kontinens tőbbi ősi népének nagyszerű hagyományai újjászületést fognak megélni egy minőségileg magasabb fokon.

Milyen lesz ennek az új szocialista művészetnek a természete? Lehetetlen megmondani, és nem is mi vagyunk azok akiknek ezt meg kell mondania az eljövendő nemzedékeknek. A művészet mindig a belső törvényei szerint fog alakulni, mely nem teóriáknak engedelmeskedik, hanem mindig az éppen élő generáció szükségleteit és kívánalmait fejezi ki. De egy dolog biztos. Nem lesz hiány változatosságban. Ideák százai fognak versenyezni és vitázni egymással, egy szenvedélyes demokratikus környezetben, melyet nem egy maroknyi sznob esztéta fog alkotni, hanem több millió ember. Ebből az új és felsőbbrendű kultúrából olyasmi fog felemelkedni amelyet eddig sohasem láttunk.

Ez az a jövő amiért harcolunk. És ebben a harcban a ma művészeinek el kell foglalniuk a nekik való helyüket – a szocializmusért vívott harc élvonalában.

Egy idézettel fejezzük be a Breton-Trockij Kiáltványból:

„A céljaink:
A művészet függetlensége ---- a forradalomért.
A forradalom ---- a művészet teljes felszabadításáért!”

London, 2005. szeptember 28.