A forradalmi Jamaika újjáéled

Augusztus 29-én, hétfőn, a Karib-tengeren fekvő Jamaika több városában lázadás tört ki. A több ezer tüntető útblokádokat emelt, és megállította a városokba tartó forgalmat.

A Jamaica Gleaner című napilap szerint a felkelés azért tört ki mert a nemzeti energiaszolgáltató emelést jelentett be az áramszolgáltatás költségeiben. Ugyanakkor a tüntetéseket a romló infrastruktúra ellen is irányították, melynek példája az utak, és szennyvízcsatornák rossz állapota, az alacsony bérek, és az egyre növekvő erőszak a szigeten.

A Falmouth nevű északi város polgármestere a tüntetők mellé állt, és kijelentette: „ennek már sokkal hamarabb meg kellett volna történnie”.

A tüntetések jól visszatükrözik Latin-Amerika és a karibi térség hangulatát. Augusztusban Ecuador olajban gazdag régiói fellázadtak a kormány ellen, azt követelve hogy az olajprofitok ne a multinacionális nagyvállalatok, és korrupt képviselők zsebébe vándoroljanak, miközben a nép nyomorban él és nincs elég munkája. Tagadhatatlan, hogy a venezuelai Bolivári Forradalom példája megmutatta a szomszédos országoknak hogy az olajprofitokat lehet arra is használni hogy növeljék velük az életszínvonalat, és ez nagy szerepet játszik a kontinens egyre növekvő öntudatában.

Jamaika egy potenciálisan gazdag ország. Amellett hogy népszerű üdülési hely és a reggae szülőhazája, ezen a viszonylag kicsi szigeten óriási mennyiségű bauxit van, mely az alumíniumgyártás alapvető nyersanyaga. Évtizedekig ez az iparág egyedül az Egyesült Államok nagyvállalatainak kezében volt. Több millió szegény jamaikai szemtanúja annak ahogyan a megtermelt profitok kivándorolnak az Egyesült Államokba, és a helyi uralkodó elithez.

Michael Manley hagyatéka

Jamaika politikai történelme ragyogó példa arra hogy a szociális reformok nem életképesek a kapitalista rendszerben. 1972-től 1980-ig egy baloldali elnök vezette Jamaikát. Michael Manley (1924-1997) a politikai karrierjét mint a cukornádipari dolgozók szakszervezeti vezetője kezdte. 1970-ben elsöprő többséggel megválasztották őt és pártját, a Nemzeti Néppártot. Bár Manley többször kihangsúlyozta hogy ő nem marxista, már kormányzásának kezdete óta támadta őt mind a helyi uralkodó elit, mind Washington. Ennek az oka az volt, hogy Manley bevezetett több haladó törvényt is, melyek javítottak a munkások, a nők, és a gyermekek helyzetén. Kormánya továbbá létrehozott temérdek munkahelyet a közellátásban, és fejlesztett az oktatási rendszeren, az egészségügyön, valamint az otthonteremtési feltételeken és a mezőgazdaságon.

Manley politikája teljesen elfogadhatatlanná vált a korábbi amerikai elnök, Nixon, majd az őt követő Ford számára, mivel ezeket a reformokat a bauxit árának növelésével segítette elő. Valamint Manley támogatta Puerto Rico függetlenségét az Egyesült Államoktól, segített az Afrikai Nemzeti Kongresszusnak (ANC) az Apartheid rezsimmel szemben Dél-Afrikában, és javította Jamaika és Kuba kapcsolatát. Amikor Fidel Castro meglátogatta Jamaikát 1977-ben, kitörő lelkesedéssel üdvözölte őt több ezer ember. Ugyanúgy mint Chávez, Manley is kijelentette hogy a szocializmus egy „életképes alternatíva”. De, a gazdaságot magánkézben hagyta.

Gazdasági szabotázs

Az egyesült államokbeli és jamaikai burzsoázia Manley reformjaira gazdasági szabotázssal válaszolt, kihasználva azt hogy uralmat gyakoroltak a gazdaság felett, és avval hogy politikai erőszakra buzdított titkos műveletekkel. A CIA hadműveletének legismertebb áldozata a Bob Marley, a reggae-szupersztár volt. Nyíltan támogatta Manleyt, és 1976-ban egy jobboldali fegyveres lövést mért rá, mely súlyosan megsebesítette.

A gazdasági problémák és az egyre növekvő erőszak miatt Michael Manley elvesztette a választásokat 1980-ban, jobboldali ellenfelével, Edward Seagával szemben. Ezután a szigeten az Egyesült Államok által finanszírozott bűnszervezetek a maguk életét kezdték élni. Jamaika lett a kokainkereskedelem nemzetközi központja, és majdnem minden nap érkeznek jelentések a napilapokhoz arról hogy erőszakos lövések dördültek a gengszterek és a rendőrség között, vagy az egymással rivalizáló bandák között. Nem sok maradt a hetvenes évek szociális fejlesztéseiből. Manley rövid időre visszatért a kormányzásba 1989-ben, de a reformista programja nem volt hatással a nép életkörülményeire. Most a jamaikai munkások újra öntudatra ébrednek, és felismerik az osztályharc jelentőségét. Amire most legjobban szükségük van az egy szervezet, és egy vezetőség, amely nem ismétli meg a múlt hibáit.

Jamaika történelméből sokat lehet tanulni. Először is, fel kell ismernünk hogy az osztályharc eredményei sosem tartósak addig amíg a kapitalizmus létezik. Másodszor, az imperialisták sosem fognak ódzkodni attól hogy erőszakhoz folyamodjanak, vagy éppen szövetségre lépjen a szervezett bűnözéssel. Annak ellenére hogy szavakban istenítik, a „demokrácia” számukra nem jelent semmit. Csupán a gazdasági kiváltságaikat akarják megvédeni. Harmadszor, a burzsoázia felhasználja a gazdasági fegyvereit minden olyan kormánnyal szemben akik megpróbálnak haladó intézkedéseket foganatosítani. Mindaddig, amíg a gazdaság fő részei magánkézben vannak, a gazdagok szabotázsa lehetséges marad. A gazdasági stagnáció a munkások bizalmát legyengíti, és az ellenforradalom zöld utat kap.

Amikor Chávez ellenszegült az Egyesült Államok haderejének, majd az USA-beli „drogkényszerítő kormánynak”, és most az észak-amerikai protestáns prédikátoroknak, ezek az intézkedések nem történtek hiábavalóan. Felettébb szükséges volt ezeket megtenni, azért hogy Venezuelát megvédje attól hogy szétzilálja az erőszak terjedése.

Ugyanakkor, ez nem lesz elég. Egy olyan gazdaság, mely magánkézben van, egyenlő a reakció trójai falovával. Végsősoron, a gazdaság fő részeinek államosítása, munkásvezetés alatt, az, amire szükség van most azért hogy megerősítsük a forradalom eredményeit.